Vidámpark

                Kinyílt az ajtó. Alida majdhogynem bezuhant a szobájába. Úgy érezte nem tud tovább állni, lefeküdt az ágyára. Megpróbálta ledobni magáról a szép, utcai ruhákat, de mire megmozdult volna, öntudatlan álomba merült. Fáradtságát azonban tudatalatt is érezte, semmi másra nem vágyott, csak valami pihentetőre. Ne akart többet gondolkodni...

                Felnézett. Feje fölött kivilágított felirat pislákolt, néhány betűje sötéten meredt előre sejtelmes hangulatot kölcsönözve az amúgy is baljós estének. Nem volt köd, de a sűrű, párás levegő csípős hideget hozott, és elmosta a távoli formákat. A feliratot azért el tudta olvasni: Vidámpark. A neonfények csillogtak a párás levegőben és elvakították. Elfordult, de a hiányos betűk továbbra is ott kísértettek retináján.

                „Hogy kerülhetett ide?” – töprengett, de rögtön eszébe jutott: eljött, hogy kikapcsolódjon. Csak éppen olyan fáradt, hogy nem tudja felidézni az ideutat.

                Belépett a kitárt kapuszárnyak között, és körülnézett. Félhomály uralkodott bent, és mintha fallal választották volna el, a kinti szürkület fényeiből semmi sem jutott be. A lámpák egymástól távol voltak, maguk körül halványan látni engedtek, de közöttük csak a sötétség terpeszkedett. Még sosem látta este a vidámparkot, és kicsit furcsán hatott rá. Végigsuhant agyán, hogy a vidámpark nincs is nyitva este, főleg nem ősz végén, de mire tudatosodott benne a gondolat, már el is tűnt. Mintha valami erő elhessegette volna a baljós érzéseket. Egyszerűen nem emlékezett arra, amit néhány másodperce gondolt! „Biztos a fáradtság!”

                Egy lelket sem látott. Elindult, egyenesen előre a sötétbe, nem tudta hová megy. Lassan egy égbe meredő szerkezet rajzolódott ki előtte; a hullámvasút. Közelebb ment. A kocsik békésen pihentek, csend volt. Egyedül egy közeli hangszóróból áradt valamiféle recsegő zaj. Hátrafordult, de ekkor a kocsik felől hallott valamit, és visszanézett. Hirtelen elindult a hullámvasút. Egyre gyorsabban ment, majd beleveszett a félhomályba. Közelebb ment a sínekhez és ekkor újra megjelent a szerelvény, az ellenkező irányból. „Hiszen most ment el!” – gondolta, de rögtön el is felejtette. Kísértést érzett, hogy beleüljön. De ekkor, nem sokkal odébb meglátott egy fülkét. Az ajtó nyitva volt. Alida közelebb ment és benézett. Egy kapcsolótáblát látott néhány karral és visszajelző fényekkel. A kocsik újra elindultak. Odakapta a fejét, majd visszanézett. A kapcsolók más állásban voltak. Újra körülnézett, de senkit sem látott. Nem értette mi történik, de egyáltalán nem tartotta furcsának. Újra elindult. Ahogy lassan sétált a sötétben egy érzés kezdett elhatalmasodni rajta: valaki figyeli. Egyetlen ember sem volt a közelében, mégis magán érezte a tekintetet, és ettől megijedt. Ez volt az első alkalom, hogy félt, mióta idejött. Fojtogatta a sírás, el akart futni, de csak sétált tovább a sötétben. Mintha fel akarna ébredni, de valami nem engedné. Hadakozott saját magával. Tompán megérezte a bajt, hogy valami itt nincs rendben, de mintha ittas lenne, nem tudta megérteni. Egy dolgot viszont érzett: félt, egyre jobban rettegett, de nem tudta mitől. Szürreálisnak, groteszknek érezte környezetét, de mégis természetesnek hatott.

                Morgást hallott a háta mögött. Nem emberi, nem állati, valami kísérteties... Megfordult, és egy hatalmas kutyával nézett farkasszemet. Pánik fogta el, de kezdett kitisztulni az agya. Futásnak eredt, a kutya üldözőbe vette. Úgy érezte órák óta fut, és az állat egyre közelebb van. Alida csak szaladt tovább, nem nézett vissza. A kijárat felé tartott, de az mintha előle menekülne. Tudta merre van és azt is, hogy rég el kellett volna érnie, de csak sötétet látott maga előtt.

                Nem bírt tovább futni. Térdére támaszkodott, zihálva szedte a levegőt, és néhány másodpercig semmire nem tudott figyelni. Nem hallotta sehol a kutyát. Mikor végre megnyugodott, felnézett. Hatalmas vicsorgó fogak meredtek rá. A kutya ott állt előtte ugrásra készen, de habozott. A lány összehúzta magát, és ordított. Nem nézett arra, nem akarta látni, mintha ettől minden megoldódna. De a kutya nem ugrott.

   - Meghalt! – szólította meg egy hang. Alida felnézett. Egy középkorú férfi állt fölötte, pisztollyal a kezében. A lány csak bámult, nem értette az egészet.

   - Lelőttem. – közölte a férfi közönyös hangon. Alida nem hallotta a lövést. Pont akkor ordított – gondolta. Körülnézett, de sehol sem látta a tetemet.

   - És... most hol van? – kérdezte végül.

   - Elment. – A lány elfogadta a magyarázatot. Valahogy helyénvalónak tűnt.

   - Ki vagy? – kérdezte.

   - A nevem... a nevem... Christopher.

   - Én Alida vagyok. – a férfi bólintott. – Hogy kerülsz ide?

   - Nem tudom. Minden este itt vagyok.

   - Miért van nálad pisztoly? – Alida kezdte furcsának találni a férfit.

   - Nem tudom. Ma idejöttem és nálam volt.

Hosszú csend következett. Alida számára kezdett világossá válni, hogy nem normális, ami itt történik. De az apró furcsaságok fel sem tűntek. Christopher csak állt csendben és a messzeségbe bámult.

   - Mi ez a hely? – kérdezte a lány.

   - Vidámpark. – A férfi úgy tűnt, mintha furcsállná a kérdést.

   - Egy vidámpark nem ilyen! – közölte Alida ingerülten.

   - Lehet.

   - Hol a kijárat?

   - Nem tudom. Én mindig onnan jövök, de kifele... – elhallgatott. – Én innen nem szoktam kimenni! – Az arcán a világosság egy szikrája futott át. Alida nem szólt. „Ez az ember őrült!” – gondolta. De saját magát is annak érezte. Hiszen ő sem ért semmit.

   - Mit keresett itt az a kutya? – kérdezte Alida.

   - Meg akart ölni. – válaszolt Christopher közömbösen.

   - Miért?

   - Nem tudom. Itt csak meghalni lehet. Előbb utóbb itt mindenki meghal.

   - Mindenki? Vannak itt mások is? – csodálkozott a lány.

   - Voltak. Mindenkiben él egy gyerek. Egy gyermek, aki ki akar próbálni mindent. Van, aki felül a hullámvasútra...

   - Én is voltam ott! – szakította félbe Alida. A férfi ránézett, és kitalálta a gondolatát.

   - Nem ugyanaz volt. Sohasem jön vissza. Olyan, mint az óriáskerék. Csak visz fölfele, de soha nem hoz vissza.

   - Ezeket honnan tudod?

   - Érzem. Ezen a helyen a legfontosabb az érzés. Ha érzel valamit, és tudod mi az, te nyertél. Csak az érzelmeid vannak a te oldaladon. De azokért küzdeni kell. Itt minden a küzdelemről szól.

   - Ki ellen kell küzdeni?

   - Magad ellen. Itt minden félelmed valóra válik. Ha nem álltál volna meg a kutya megöl. De szembenéztél a halállal, és megmenekültél...

   - De te mentettél meg! – vágott közbe Alida.

   - Te hívtál. Itt senki nem akar meghalni, de te beletörődtél. A halál elől futottál, majd szembenéztél vele. Nem azt tetted, amiről eddig azt hitted helyes, hanem azt, amit helyesnek éreztél akkor. – A lány elgondolkodott. Nem értette az egészet, de úgy érezte nem is kell. Talán ez a hely nem a megértésről, hanem a megismerésről szól.

   - Nekem mennem kell. – szólt a férfi.

   - Hová?

   - Nem tudom.

   - Találkozunk még?

   - Talán. Ha visszajössz... – A férfi előhúzott valamit a kabátjából. Egy kés volt nála. Megfogta Alida kezét, és a pengét végighúzta a tenyerén. A lány összerezzent, mikor a meleg vér elöntötte a kezét. De nem érzett semmit, inkább a látvány borzasztotta. Kérdőn nézett a férfira.

   - Ha visszajössz, vérezni kezd. Akkor ismerd meg a fájdalmat, és én foglak bekötözni! Ha nem ismered fel az érzést, elvérzel és meghalsz. – Alida teljesen nyugodt maradt a kijelentésre.

   - Az óriáskerék arra van. – közölte szokásos közömbös hangján a férfi. – Karját kinyújtotta, és bizonytalanul körbehordozta, majd Alida mögé mutatva megállította. A lány hátranézett. „Mit akart ezzel mondani?” – kérdezte magától. Semmit sem látott. Visszafordult, de a férfi eltűnt. Egyáltalán nem lepődött meg. Lassan úgy érezte, nem bír megállni a lábán. Ekkor elhomályosodott a látása, majd összeesett...

                Kinyitotta a szemét. A szobájában feküdt ruhában. Felült és kinézett az ablakon; reggel volt. Emlékezett, hogy holtfáradtan jött haza, és ledőlt. Átaludt egy éjszakát, de semmivel sem érezte magát kipihentebbnek. Nem értette...

                A busz elhaladt a vidámpark előtt. Alida félig aludt, de hirtelen felpattant a szeme. Nézte a feliratot, megbabonázva. Üresen állt a park; bezárták télire. Valahogyan magáénak érezte ezt a helyet, de nem tudta miért. Ahogy a park távolodott, a lány visszanézett. Kezeit az ablakhoz nyomta, de belenyilallt a fájdalom. Ránézett: egy hosszú heg futott végig tenyerén. Hiába erőlködött, nem emlékezett, hogyan szerezte.

Érzékeid birodalma,

Élet, s halál nemes harca,

Hol az akarat nem te vagy,

Tudásod itt cserbenhagy.

Kifordult világ érzése,

Valós léted emléke,

Félelmed most téged kerget,

Akaratod idegen szerzet.

Tanuld meg uralni magadat,

Érezd azt, mit nem szabad,

Tudd’ mikor mit kell tenned,

Az ösztön mindig ott él benned!

                -Ébreszd fel, és mentsd meg lelked!

Kárpáti Balázs

2003. december 4.