Ez a fattyú piramisfejű! Mennyi bosszúságot okoz James-nek ebben az eszement, eltorzult világban ... Silent Hill ... "you promised you'd take me there some day ... but you never did ... you never did ... you never did ..." - visszhangzik szüntelen James fejében.

Nem elég a lelkifurdalás, Mary hiányának immáron három éve fájó, lüktető sebe, a tudat, hogy talán tehetett volna érte valamit. A feleségéért, akit oly nagyon szeretett s megannyi közös emlék fűzte őket össze (furcsa módon Silent Hill is). Hanem megjelent, s bár hol eltűnik, hol visszatér eleven és mozdulatlan formátumban, de a történetet szinte az elejétől végigkíséri ... Maria. Aki nem elég, hogy gyönyörű, de egyben hordozza a nők mindazon tulajdonságát, melyek potenciálásan vonzóvá teszik: vagány, huncut, fiatalos, rátermett, ugyanakkor védelemre szoruló, kiszolgáltatott, társat igénylő személyiség, hús-vér ember. Akárcsak főhősünk. Aki képtelen szabadulni szörnyű víziójától: Mary, az idestova három éve halottnak hitt felesége nem más, mint Maria.

Szubjektum ugyan, de a Konami által fejlesztett meghatározó játékokra jellemző érzelmi húrok pengetése számomra a hotel-jelenet utolsó küzdelmében nyer végső értelmet. TOTÁL elvesztem, vérnyomás és adrenalin-szint a csúcson, mely egybeolvad valamiféle meghatározhatatlan fájdalommal. A bizonytalan szorítással, mely átütően hordozza a pillanat tragédiáját, az önhibáztatást, lelkiismeret-furdalást, az elkeseredett küzdelem utánozhatatlan hangulatát, a társ elvesztésének szívet tépő lüktetését. Avagy társ, nem társ? Mindenesetre egy roppant vonzó lány, aki hozzánk hasonlóan bajba került, akivel vállvetve küzdünk, s akinek szavunkat adtuk, hogy vigyázunk rá ... és ismét nem sikerült megvédeni. Mint ahogy a liftajtó előtt sem, s a pincében sem, ahol már csak túl későn érkezve egy élettelen (?) testet találunk ... de miért? Nem érti James, hisz' minden tőle telhetőt megtett, féfriereje teljében felvállalva az esélytelen küzdelmet eme őrült világ minden egyes rémálma ellen. Mégis gyengének bizonyult - ezen alkalommal is, újra és újra. Remegő, zsibbadt és eltésztásodott kezekkel, lábakkal veszi fel ismét a kilátástalan küzdelmet a piramisfejű faj ellen, miközben nehezen mozog a hatalmas fegyver és a fájdalom együttes, tonnásnak ható súlya alatt: bosszúvágyát gyengíti a tragédia friss emléke, melyet végigkísérni volt balszerencséje az első pillanattól az utolsóig.

Az elkeserítő szituációt a végsőkig fokozza a zenei téma, mely akkordjait (szigorúan mollban), effektjeit tekintve bármennyire egyszerű és lecsupaszítható, fokozhatatlanul súlyossá teszi a pillanatot. Ilyen hatás még nem ért egyetlen játék során sem. Azaz hazudok, ott a Metal Gear Solid (szintén Konami), ahol is egy gyönyörű és halálos ellenfél, Sniper Wolf legyőzése sem igazi győzelem. Aki megcsinálta 1999-ben, tudja, miről beszélek. Maria fent körülírt elvesztésének hatását is ehhez tudnám mérni: a dallam és az aláfestés, a környezet, a szituáció szörnyű fílingje a mai napig itt zakatol a fejemben. Számomra ott, abban a pár jelenetben kulminálódott a játék érzelmi töltése, olyan hatást gyakorolva a helyzet és a zene együttes erejével, mely maga alá temet és elemészt. Aki már járt ott, nem feledi hosszú éveken át.

Hogy mi minden történhet egy hotelban, nem igaz? :-)

forrás:www.silenthill.hu